|
Anna, virágok leánya, földre omlik szép haja,
A király a puha ágyát hajnalra már megunta.
Felkelt s elindult lóháton, át a fagyos, deres réten,
Bárcsak találna pitypangot, és hozná el neki épen.
Talált is egy jó maréknyi szagos bükkönyt, szépet,
A szolgái a tűz mellé tolták már a trónszéket,
Bár átfázott és átázott, de boldog volt módfelett,
És a forró hársteából jó nagyokat hörpentett.
Ezalatt szolgahad fonta Anna hosszú aranyhaját,
Fel is diszítették szépen a gyönyörű homlokát,
Aztán arca szeplőiről sokat beszélgettek,
Talán baj, hogy ott virítnak,
vagy tán jó, hogy lettek.
Anna szeme ragyogott, majd összekapta szemöldökét,
Brokátruhát vett magára, s nézegette tükörképét.
Mintha csak egy szobor lennék, melyben nincs is lélek,
Túlságosan kicsiszoltak, s nem látszik, hogy élek...
|
|
