Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy papagáj, akit Bobónak hívtak. Nagyon büszke volt a saját piros színű tollazatára, a sárga színű nyakára, valamint a foszforeszkáló zöld begyére. Azt gondolta, hogy ő a legszebb papagáj ezen a nagy kerek világon. És lehet, hogy igaza is volt.
Az emberek hahotáztak, és örömükben megetették a papagájt, ha kimondta a három szóból álló szókincsét, hogy: uborka, hülyeség és hogy kuku-bau. Ünnepségekre járt, és szórakoztatta az embereket, ezért nagyon híres művésznek tartotta magát. Senki sem jutott szóhoz, ha ő jelen volt. Mert Bobó nagyon értett ahhoz, hogy hogyan kell valakinek a szavába vágni, és azt a körülállókkal kinevettetni. Ígyhát nagyon rövid időn belül ismert sztár lett belőle. Még a televízióba is meghívták néhányszor, sőt egy csokigyáros egy különleges csokifajtát gyártott, melynek csomagolópapírján a papagájunk képe állt, és így hívták, hogy Bobó csoki. Biztosan ettetek már ilyen csokit ti is, gyerekek.
Rájöttetek már, igaz-e, hogy Bobó egy luxus kalitkában lakott, melynek dupla ajtaja volt. Csak arra kellett vigyázni, hogy a lakás ablakai ne legyenek nyitva. Különben szabadon röpködhetett kedvére a hetedik emeleti lakásban, ahol Danival együtt lakott, aki szinész-táncos volt, és természetesen a Bobó gazdája.
Ő vitte el Bobót ünnepségekre, és ő tanította meg neki a három varázsszót, hogy..., lássukcsak, emlékeztek-e még, hogy melyek voltak ezek? ..., igen: uborka, hülyeség és kuku-bau.
Egy szép tavaszi napon Dani véletlenül nyitva felejtette a kalitka ajtaját, hisz egy nagy feledékeny mihaszna volt. Úgy, hogy Bobó kiült az ablakpárkányra és onnan bámult le a hetedik emelet magasságából a városra.
