-Mi lelhette? - kérdezte anya álmélkodva.
-Megyek, és megnézem. - mondta apa.
Kiment, aztán jött is befele, verdeste magáról a havat.
-Szúrkálják a talpát a jácinttövek, és csiklik neki... Ide kell költöztessük a verandára.
Mindannyian kimentünk, jól fölemeltük, és idehoztuk, ide egészen a bejárathoz közel, a narancssárga lámpa alá, és amikor letettük, akkor kissé előrehajlottak a vállai, és ő maga is előredőlt kissé.
-Hm, ki kell egyenesítenünk, – mondta anya – de a hóember tiltakozott.
-Hagyjatok így, mert így jobban látom, hogy ki járkál az utcán!
Aznap éjjel ismét havazott. Apa és nagyapa már hajnalban felébredtek, hogy eltakarítsák a havat, de álmélkodva vették tudomásul, hogy valaki már eltakarította. A hóember a legalsó hógolyón ide-oda gurulva hordta a havat.
-Nézdcsak! – mondta apa, látod, hogy menni is tud, látod, hogy mégis idecipeltette magát velünk, ide egészen a verandáig!
-Igen, mert kényeskedni akart egy kicsit! – mosolygott nagyapa.
A felső- és az alsó szomszédság csodálkozva bámult át a kerítés fölött.
-Csuda egy derék hóemberetek van! Nem jöhetne át hozzánk is, hogy nálunk is eltakarítsa a havat a járdáról?
-Nem tehetjük meg, sajnos, mert hogyha egész utcahosszan végigseperné a járdákat, akkor túl sokáig lenne távol, és az én kisfiam nem válik meg tőle.
Aztán mégiscsak átküldték abba a szomszéd házba, ahol egy öreg pár lakott.
És ameddig el nem jött a tavasz, a hóember takarított szorgosan, seperte a havat, hol az udvarról, hol a járdáról, és minden egyes alkalommal kihullott egy szál vessző a söprűjéből, és ő maga pedig kissé olvadni kezdett. Amikor a legutolsó vessző is kihullott a seprűjéből, a hóember teljesen elolvadt. És mivel a testvérem, ez a kis gömbölyű, fehérbe öltöztetett csöppség éppen ekkor született meg, hát könnyedén elviseltem a hóember hiányát. És érdekes, hogy akárhány játékot is hozzanak a kisöcsémnek ajándékba, semminek nem örül annyira, mint a narancssárga égőnek, meg a vesszősöprűnek.
