Futott a hír, szaladt, akár a pejló, mígnem egy szegény legény fülébe nem jutott. No, azóta a szegény legénynek se éjjele se nappala. Folyton odavágyott a muzsikáló palotába. Mit gondolt, mit nem magában, egy szép napon tarisznyájába elemózsiát pakolt, s elindult megkeresni a a barlang mélyén levő palotát.
Ment, mendegélt a szegény legény réten, dombon, erdőn keresztül, míg eltévedt. Egy tarló mellett vezetett az útja, ahol éppen egy kévekötő kötelet tekergetett.
- Mi járatban errefele, te szegénylegény? – kérdezte a Kévekötő.
- Hej, merre van a gyalogút,
A réten innen, dombon túl,
Vaskaputól bocskornyira,
Köves úttól lábnyomnyira?
A barlang mélyét keresem,
Hogy a király lányát elvegyem. – nigy a szegény legény.
- Hej, kedves barátom, én tudom ám, merre van az a palota.
A gyilkos galóca töve mellett, a barlang mélyén. No, de kéz kezet mos. Ha megjavítod a kévekötőgépet, segítek neked eljutni oda. – felelte a Kévekötő.
A szegény legény ráállt a vásárra. Virradattól alkonyatig tette-vette a csavarokat, míg sikerült a kévekötőgépet megjavítani. Szavatartó ember volt a Kévekötő. Szép sorjában elmondta a szegény legénynek, merre térjen. Jobbra menjen, balra forduljon, aztán pedig egyenesen előre tartson. Még az útravalóról sem feledkezett meg. A Kévekötő elővett egy jó hosszú kötelet, aztán a szegény legény vállára akasztotta, majd útjára engedte.
Ment, mendegélt tovább a szegény legény, jobbra fordult, balra tért, de csakhamar rásötétedett. A közelben egy fényecskét pillantott meg, amely egy házhoz vezetett.