Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boszorkány. Å volt a legrosszabb jó boszorkány. A legnagyobb viskóban lakott a legöregebb fiatal erdőben. A háza sem fehér, sem sárga, sem lila, sem fekete nem volt. Tulajdonképpen a legfehérebb fekete és a legpirosabb rózsaszín ház volt az övé.
Egy napon, mégpedig a legnapfényesebb esős napon a háza felé tévedt két fiú. Egyiküké volt a legkékebb zöld szem a világon és a legszőkébb barna haj is. A másik volt a legbátrabb gyáva fiú. A boszorkány otthon volt, a fiúk látták amint az ablak mellett, a függöny mögül leselkedik rájuk.
- Hejj, boszorka néni, adna nekünk egy kis vizet?
- A leggörbébb egyenes úton jöttünk idáig és bizony, nagyon megszomjaztunk az úton.
- Igyatok, hisz ott a forrás az orrotok előtt...
Ittak is. De mert ez a forrás volt a leghidegebb meleg forrás, amely legjobb rossz boszorkány háza alatt folyt végig, a fiúknak szamárfüle nőtt a víztől. Két pár, ennél rövidebb hosszú fület nem látott még a világ szeme, de mégiscsak szamárfülek voltak.
Új füleik láttán a fiúk kacagni kezdtek, majd sírni, végül elgondolkoztak azon, hogy mitévők legyenek.
- Nem mehetünk tovább nigy – mondták.
Több sem kellett a boszorkánynak, megszólította őket:
- Tudom, hogyan szabadítsalak meg benneteket az új fületektől. Cserébe viszont mesét kell mondanotok nekem.
- Természetesen. Nagyon sok mesét tudunk.
- Melyiket szeretnéd hallani?
- Azt szeretnééééém.... azt szeretném, ha elmondanátok a legigazabb hazugságot! Ezt meséljétek el, de úgy, hogy senki se jöjjön rá, hogy mi benne az igaz és mi hamis. Menni fog? Ha nem, az enyémek maradtok mindörökké!