- Ne aggódjanak. – mondtam. Elindultunk lépésben a bivallyal egyszerre, de miután elhagytuk a galuskadombokat, megsarkantyúztam bizony a lovat, s erre az úgy elkezdett vágtatni, mint a gondolat. Éppen, amikor azt gondoltam, hogy megszabadultam attól a ronda fekete állattól, hát érzek a hátamban egy döfést. Megfordulok, s hát ott van a hátam mögött, a szarvaival döfésre készen, a szemei meg úgy világí­tottak, mint a parázs.

- nillj! – kiáltottam – megvárlak és mehetünk együtt! 

 A bivalytehén lassí­tott, én pedig megállí­tottam a lovat és pihenőt tartottam. Ő ezalatt nyugodtan legelészte a friss füvet. A menyasszonyom is lekérezkedett a ló hátáról, és elkezdett táncolni. Én néztem, nézegettem, hol a bivalyat, hol meg a feleségemet, és egyszercsak úgy tűnt, mintha egészen kedves volna számomra ez a tánc. A következő pihenőnél kibontottuk az elemózsiát, és együtt ettünk, néha-néha nagy ritkán szóltunk is. Ismét útra keltünk, mentünk rendesen lépésben a bivallyal. Ahogy mentünk, mendegéltünk, egyre szebb és formásabb lett a feleségem, és amikor hazaértünk, akkorra már olyan szép volt, hogy a napra lehetett volna nézni, de rá nem.

 Anyám elénk szaladt, én meg boldogan kiáltottam:

 - Nézd, micsoda feleséget hoztam! 

 Anyám megnézte, de semmit se szólt. A feleségem odaugrott a tűzhelyhez kavargatni, a bivaly pedig leült a küszöbre, és tán még most is ott ül, ha meg nem unta.