Hát ennek még a fele sem volt tréfa. Megsimogattam a gyerek fejét, és ők erre visszaléptek, és tovább itták a vizet, de azért a dülledt, gonosz szemeikkel továbbra is engem figyeltek.
- Mondd, kérlek, mi történik itt?
A gyermek egy ideig egy szót sem szólt, csak hallgatott, és nézett az összevont szemöldöke mögül, amennyire csúnyán csak tudott.
- Nézdcsak, mit adok neked... – próbáltam kiengesztelni, és elővettem a kebelemből egy kis mázas agyagtyúkocskát, de olyan szépet, hogy öröm volt ránézni. Odamentem a folyóhoz, megtöltöttem vízzel, és elkezdtem fütyülni rajta. Ez már több volt a soknál. Elvette a tyúkocskát, és ezt mondta:
- Ezek a bivalyok, akiket most legeltetsz, azok a megbüntetett lányok, akik nem akartak férjhezmenni a kérőikhez, akik a puliszkáikat elválasztották, és feleségül kérték őket.
- És akkor ők már nem főznek több puliszkát?
- De igen, de ők sötétedés után már meg kell főzzék a sajátjaikat, és nigy csak nagyon ritkán esik választás ezekre a hideg puliszkákra, mivel minden kérő a gőzölgő meleg puliszkát szereti. nigyhát mindig vénlányok maradnak és kész. Ez a büntetésük.
Tehát nigy állnak a dolgok! Sötétedés után értünk haza, a bivalyok szófogadóan követtek minket, bár még mindig csúnyán néztek rám. A gyerek pedig úgy furulyált a tyúkocskáján, hogy zengett bele a völgy. Mihelyt megérkeztünk, le is ültünk vacsorázni. A gyerek vidám volt, én a bivalyok történetére gondolva elmerengtem.
Másnap a falu összes eladósorba való lánya pirkadatkor már fönt volt, és elkezdte mindenik főzni a maga menyasszonyi puliszkáját.
Kimentem a kúthoz ismét, és óvatosan elkezdtem mosakodni, nehogy megint az iszapba essek. Úgy tűnt, hogy a bivaly most nincs az iszapgödörben, de amint jobban szemügyre vettem a gödröt, hát láttam, ahogy a szarva hegyét kidugta az iszapból.