Ebből a toronyból is, ahol álltak, egy erős, kemény és viritóan kék szivárvány vezetett fel az égre. A gyermekek elbúcsúztak a türkizkék ruhás lánytól, és elindultak végig ezen a hí­don. Eszükbe jutottak a mester szavai, ezért szaladni kezdtek. A szivárvány csak emelkedett, emelkedett, ők pedig csak rohantak végig a sávokon, a szí­vük sebesen vert, szinte kiugrott a mellkasukból, hiszen a hí­d végén megpillantottak egy asszonyt, aki tárt karokkal várta őket, és aki nem lehetett más, csak az ő Édesanyjuk. Keblére szorí­totta, majd elengedte őket. Ekkor látták, hogy egy nagyon magas, vékony törékeny nő volt az anyjuk, és hosszú aranybarna hajfürtöket viselt. Megfogta a kezeiket, és elvezette őket egy még gyönyörűbb városba, mint amilyen a Felhők városa volt. A falai, tornyai és bástyái sokkal magasabbak és csipkézettebbek voltak. Kristályból és drágakövekből épültek, amelyek áteresztették és ugyanakkor visszaverték a nap sugarait. Miután végigjárták a várost és fölmásztak számtalan toronyba, egy kosárlabda pályára mentek be, amely piros és kék kövekkel volt kirakva. Egymást fölváltva négy nap kelt fel és nyugodott le az égen, és azon a részen, ahol sötétebb volt, ott hatalmas méretű csillagok ragyogtak, sokkal nagyobbak, mint amilyeneket a Földön lehet látni. Egy kék labdával kosárlabdázni kezdtek.