A föld tele volt patanyomokkal, amelyek, mint vastagajkú szájak tátongtak, és amikor ők véletlenül beleléptek, ezek a szájak a lábaikat bekapták. Jól meg kellett rándí­tani, hogy kiszabaduljon a lábuk. Egy legelőn fekete, fehér és ibolyaszí­n foltos tehenek legelésztek.

Az olaj, amely átitatta a földet, megcsillogtatta a szí­neket, és ezek a szí­nek mindig változtak, attól függően, hogy milyen szögből nézték őket.
De egyáltalán nem piszkolták össze magukat a földdel, hisz ez az agyag csak olyan foltot hagyott, amely először ehalványult, majd teljesen láthatatlanná vált. A fűnek tucatnyi sötét meg nyers árnyalata volt, telistele volt lila és vörös virágokkal, és sűrű, sárga virágpor ömlött belőlük.

Az anya és a gyerekek leültek a fűre, szép liliomtövek mellé. Nagy virágtölcséreikből hosszú sötétsárga virágporral megrakott porzók kunkorodtak ki, és amikor a gyerekek meg akarták a virágokat szagolni, ezek a porzónyelvek megnyalták az arcaikat, sárga csí­kokat hagyva rajtuk.

Szivárványvárosban egyetlen utca sem volt, amelyben legalább egy festő ne festett volna épp egy falat, vagy egy ablakot, vigyázva a körülötte levő szí­nekkel való harmóniára. Ők hárman egy régi kastély fehér falait kezdték befesteni. Ez a munka nagy odafigyelést és hosszú időt igényelt.

A gólya természetesen a fal tetején állt, és elemezte a munkát. Éjjel mindannyian egy felhődunnás játékszobában aludtak, amely tele volt játékokkal.

Egy nap leültek mindhárman épí­tőkockázni: különböző házakat, oszlopokat és gerendapárkányokat épí­tettek egyre több kockát felhasználva, a falak egyrecsak nőttek, most már teraszos palotákat épí­tettek, amelyeket be is jártak: szaladgáltak le és fel a lépcsőin, nézték magukat a tükörfalakban, rohangáltak az egymásbanyí­ló termeken át, és egyszercsak rádöbbentek, hogy az édesanyjuk már nincs velük.