- Gyermekem, meg kell mondjam, hogy nem fog ez akkora boldogságot szerezni nektek, mint ahogy most gondoljátok. A fiú arca kissé elkomorodott, aztán gyorsan azt mondta:
- Ennek nincs jelentősége, nagyon kérlek, tedd meg!
A mester hosszan végignézte izzó arcaikat.
- Legyen! – mondta aztán.
Belemártotta az ecseteit a festékbe, megragadta a lány állát, felemelte a fejét, azt is hitte a lány, hogy megint össze fogja festeni az arcát, mint régen, de most a festő mosolygott, és kioldotta a lány kendőjét. Egy csillagot festett a homlokára, aztán visszahelyezte a kendőjét a fejére.
- El kell mennetek a Szivárványszéli Kúthoz. Napkelet fele kell elindulnotok, amint kiértek a városból, áthaladtok egy mezőn, abban az irányban, amerre a vadjácintok nyílnak. Egy országhatárhoz fogtok érkezni, ahol ellenséges határőrökbe ütköztök majd, és akik állig fel vannak fegyverkezve, dehát csak azért vannak ott, hogy akárki ne mehessen át.
-De te, - mondta a lánynak - csak emeld fel fátyladat, és mutasd meg a homlokodon a csillagot, és akkor azonnal beengednek titeket.
A Felhők városában senki sem tud segíteni. Hát minden rajtatok múlik. – mondta a mester. Aztán felemelte a mutatóujját és nigy folytatta:
- Aztán nagyon siessetek, amikor átkeltek a Szivárványhídon, mert bármelyik pillanatban szétfoszlik alattatok!
Másnap a két testvér nagyon korán ébredt. Mária - mert nigy hívták a lányt - felöltötte magára egyszerű parasztruháját, amelyben mindig nagyon jól érezte magát, a fátylat is a fejére csavarta, megfogta a testvére kezét, aki fehér inget vett magára, és azzal útnak is indultak. Odakint az égbolt tele volt sötét felhőkkel.