- S a tehenek hol legelnek?
Lukács beszélt, de közben azt nézte, amint Annácska épp egy bogárral játszadozik:
- Hát odamennek… – és kinyújtott karjával a fennsík fele mutatott – arrafele, amerre azok a dombok…
Behunytam a szemem, hallgattam a víz csobogását… úgy tűnt, mintha érteném a szavát.
- A folyó beszél?
Lukács mosolyogva felelt:
- Å mindig ugyanezt mondja, hogy minden rendben van.
- Hogyhogy?
- Adva van, hogy minden, azaz minden dolog, egy: létezik, és kettő: közel áll ahhoz a dologhoz, amely valójában saját létező önmaga, vagy ahhoz, amely saját magának csak egy része. Tehát kiderül, hogy a létezés után, csak jó jöhet, és minden, amit utólag e jó elé helyezünk, szintén jóvá válik, még akkor is, hogyha az eredetileg rossz volt.
- Az első magyarázat világosabb… – morogtam.
Elnéztem Annácskát, amint lubickolt, és épp olyan fehér volt, mint a víz habja.
- Nézd, mennyit nőtt reggel óta.
- Tessék?
- Magasabb, mint reggel volt. – mondtam.
- Dehogy magasabb… – mormogta magában Lukács.
Nehéz gondolatok özönlötték el az agyamat: meg fogom mondani Lukácsnak, hogy végeztem vele örökre, hogy is képzeli, hogy nigy elbolondíthat engem! Hisz a kislánynak még az arca is megváltozott időközben! nitkozott varázsló família!