Imród, a kis bálnarokodil, a Sótalan-laguna szélén lakott. Å egy ici-picit bálna volt és egy fikarcnyit krokodil. Fehér-fekete bőrét édesanyjától, a repülő bálnától örökölte, természetét pedig édesapjától a mirces-morcas krokodiltól.
Imród napsugaras reggelre ébredt. A sima víztükörhöz sétált és belenézett.
-Szent kullancs! Kinőtt a szárnyam. Pont olyan, mint az édesanyámé, fehér és érdes-csodálta a frissen nőtt szárnyait. - Szitakötő leszek, vagy inkább …rendőrhelikopéter leszek!
A kis bálnarokodil a laguna menti sziklához szaladt. Felmászott a tetejére, majd kitárta érdes szárnyait. Placcs, loccsant a sima víztükör. Imród a vízfenékig zuhant a szikláról. Lapát mancsaival a laguna partjára evezett és csalódottan ráült egy kőre:
- Semmire se jók ezek a szárnyak. Én magátólrepülőset akarok, olyat mint Rendőrheliko Péteré. Nem kellenek ilyen sajáthajtású szárnyak!
A kis bálnarokodil nigy morfondírozott a kövön, amikor tüske bökte az oldalát:
- No, mozdulj, ez az én kövem!-szúrta meg hegyes csőrével Tarvarjú, a fekete madár.
- Dehogy mozdulok, én ültem ide előbb!-mondta Imród.
- De ez az én kövem!-ráncolta össze a homlokát Tarvarjú.
- Addig fel nem állok a kőről, míg magátólrepülős szárnyam nem lesz!-így a bálnarokodil.
- Ha.ha, hát ezért vagy ilyen csipős túró? Ha felállsz a kövemről, adok neked egy olyan magot, amit ha lenyelsz egészben, magátolrepülős szárnyad lesz. - kacsintott Tarvarjú.
- nill az alku, ide vele!-felcsillant Imród szeme, és az izgalomtól majd kiugrott a szive a helyéből.
Tarvarjú, a fekete szárnya alól előkotort egy újságpapírdarabot, és odanyújtotta a bálnarokodilnak.
- Ez egy bűvös-eddmeg-tökmag. Olyan magátólrepülős szárnyat varázsol neked, hogy a tejútig repít. Ha lenne füled, a botját sem kellene mozgatnod!