- Jó, jó! De neked is segítened kell, meg kell tisztítanod a szánt, meg kell itatnod a rénszarvasokat, össze kell szedned a játékokat egy zsákba. Persze ebben ők is fognak neked segíteni. – és az angyalkák fele mutatott, akik kissé összeszedegették szárnyaikat.
Aztán bement, hogy megkeresse a piros ruháját, amit az emberek annyira szerettek.
Apu elkezdte kifényesíteni s nagy és nehézkes szánkót, amelyet csupa színezüstből öntöttek. Addig fényesítette, amíg olyan fehér nem lett, mint a hó. Megitatta a rénszarvasokat, megfoltozta a nagy zsákot, teletömte ajándékokkal, és a szájánál szorosan összekötözte. Aztán befogta a rénszarvasokat, és felült a bakra, a Télapó mellé.
- Mindigis szerettem volna látni a Télapót, amíg gyerek voltam, legalábbis messziről, de hát most sem késő. Elmesélem a kisfiamnak, meg az anyukájának, akik már nagyon izgatottan várnak. Valószínűleg már hírt kaptak arról, hogy a repülőgépem nem érkezett meg a repülőtőrre.
- Haza fogsz majd érni, ne aggódj! – mondta Télapó, és megrándította a gyeplőt. A szán pedig elkezdett szépen síklani a felhőkön, a szántalpak pedig nyikorogva húzták maguk után a hosszú csíkokat. Aztán ez a csík egyszercsak egy holdsugárral találkozott, amire a szán átsíklott, és innen kezdve villámsebesen száguldottak. Néha hullócsillagok pottyantak az égből, és meg is pörkölték az egyik rénszarvas bundáját, érezni is lehetett az égett szagot a levegőben.
Aztán a csillageső még jobban eleredt, apa meg a Télapó nigy nem igazán tudtak haladni, a lángos csillagok miatt, amelyek körülöttük sisteregtek, fullasztó füstöt hagyva maguk után.
- Minden évben ez van, amikor elindulok a gyerekekhez... – mormogta Télapó. Már az utat sem látom, a rénszarvasok pedig megijedtek.
- De ki teszi ezt velünk? – kérdezte apu.
- Ha, ha, ha... hát az a két fürtösfejű, akiket az ágyamban láttál aludni, meg a többi hozzájuk hasonló! Nem bírnak nyugton maradni. No, ők is várják ám az ajándékokat, de szavamra, hogy semmit sem hozok nekik... mert nem fogadnak szót, egyáltalán nem fogadnak szót!