Amikor kivirradt, András elbúcsúzott. Kukac Úr eloltotta a lámpát, és kikí­sérte.
  - Járj szerencsével! – kiáltotta, aztán az a körteajtó úgy becsukódott utána, mintha sosem lett volna ott.
 András vakoskodott még kis ideig a fán, aztán a szürke hajnali fényben megpillantott egy hatalmas tengelicét, amely az ágak között járkált, ezért gyorsan belerágcsált egy körtébe, és elkezdett növekedni. Ahogy nőtt – növekedett, a harapásai is egyre nagyobbak lettek.  Egy adott pillanatban kiköpte a körtemagvakat, és úgy tűnt neki, hogy a szájából kis mikroszkópok, kisszékek, meg polcok hullottak ki. Bizony felfalta szegény Kukac Urat. Már mindegy volt. Még egy kis darabka körtét meg kellett ennie, ahhoz, hogy befejezhesse a növekedést. Amikor azt is megette, leszállt a fáról és visszament a nagyszüleihez. Ahogy ment, búslakodva amiatt, hogy éppen szegény Kukac Urat kellett megennie, hát egyszercsak egy vékony hangicsálást hallott:
 - András!!! Én vagyok, a kukac!!!
 - Hol vagy?
 - Itt, egy piros szí­nű mandulán!
 - Gyere ki!
 - Megnézném, hogy mi van odafenn, a fejedben!

András nem utasí­thatott vissza egy ilyen kérést.
 - Jól van! – mondta – feljöhetsz.
A kukac azzal fölmászott, de hogy aztán ottmaradt-e a fejében, ahol bizonyára otthonosan érezhette magát, akár odahaza a körtéjében, vagy elmúlt a tudásszomja, és valamelyik fülén kimászott, nem tudhatjuk.
     - András sosem hallott többé róla, de azóta ég benne az elolthatatlan tudásvágy. Kutat, olvas, megért... és a válaszokból mindig új kérdések fakadnak. 
     - És te elhitted neki ezt a mesét?... mert nagyon kilátszik belőle a fehér szí­nű férc...
     - Nem is fehér, hanem sárga, mint a körte. – mondtam, és ezen jóí­zűet nevettünk.