- Csengésed kábít, zsongásod csábít, mutasd magad, jer elő, te csiklandozó, csengőhangú akárki! - hívogatta a favágó a királylányt.
A királylány nigy szólt ki a mély lyukból a favágónak:
A réten innen, dombon túl,
Vaskaputól bocskornyira,
Köves úttól lábnyomnyira,
A gyilkosgalóca tövében,
Egy barlangnak közepében,
Jégvirágos palotában,
Hidegvizű tavacskában,
Hat vak lazac táncra perdül,
Ici-pici jégcsap csendül.
Akármibe fogadom,
Magam meg nem mutatom!
Ment, mendegélt a favágó, amíg a gyilkosgalóca tövéig nem ért, de nem találta a csengő hangot. nigy hát leheveredett a gyilkosgalóca mellé, elővette az uzsonnáját, és jóízűen falatozni kezdett. Maradék kenyerét a barlangba hajította, az meg egyenesen a király palotája mellé, a hidegvizű tóba csobbant. A favágó még egy ideig kereste a jégcsapmuzsikát, de aztán csalódottan továbbállt.
A királylány szomorúan nézte, hogy miként úszkál a hidegvizű tóban a favágó uzsonnája. A vak lazacok partra tolták az elmirzselt-morzsált elemózsiát, a királylány meg elvitette a palota szemétdombjára, aztán ismét leült a tópartra, és tiszta hangján dúdolni kezdett:
A réten innen, dombon túl,
Vaskaputól bocskornyira,
Köves úttól lábnyomnyira,
A gyilkosgalóca...
Még jóformán el sem kezdett dalolni, amikor a köves úttól lábnyomnyira förtelmes dübörgés, patacsattogás zavarta meg a vak lazacok és a királylány játékát. Egy sereg katona poroszkált tüzes paripán. De a csengő-bongó dal őket is a barlang szélére csábította.
