Egy ideig mozdulatlanul ült a bátyja ölében, mintha hallgatna valamit, aztán elkezdett nyüzsögni. Az orrocskája nive olyan volt, amelyen hogyha egy kis szánkó sebesen leereszkedett volna, és szöktetett volna egyet, akkor épp a szakadék szélén kötött volna ki.
A kislány nevetett, én meg úgy éreztem, mintha kihúznák a lábam alól a földet.
- Na, tessék, anyám azt mondta, hogy egy embert kell szerződni a tehenek mellé, de attól tartok, hogy a kishúgom lesz az az ember!
- Hol vannak a tehenek?
Egy kis ablak épp az istállókra nyílt. Félrehúztam a függönyt: a tehenek odabent aludtak, mint a tej.
- Hogy hívják a testvéred?
- No, hogy hívnak? – kérdezte Lukács tőle.
- Annácska. – mondta ő vidáman, majd hozzátette: – este a tehenekkel megyek…
Ránéztem Lukácsra.
- Az én anyámmal nem lehet ellenkezni! – mondta ő.
Kimentünk, kezénél fogva vezettük középen Annácskát, nigy mendegéltünk az úton, amely levitt a völgybe.
- Annácska már oda van nigérve, amikor betölti a tizennyolcadik évét, hét falunyi távolságra megy majd feleségül egy odavalósi legényhez, aki már várja. Hanem addig még a teheneket vigyázza, és közben a kelengyéjét varrja. Te nem is tudod, hogy erre mifelénk mennyire bonyolult egy menyasszonyi ruha. Évekbe telik, amíg elkészül, hisz az élet legfontosabb eseményéhez tartozik. – aztán ritmusosan szavalni kezdett Annácskára nézve, aki hahotázott, mert annyira tetszett neki a vers:
Jákóbnak volt hat fia,
Mind a hat csizmadia,
Simi, Samu, Sámuel,
Dini, Dani, Dániel!
